20. rész.

Sziasztok!

Mindenkitől bocsánat amiért ennyit kellett várni a részre de mint már mondtam nagyon kevés időm jut az írásra. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a kedves és bátorító kommentárjaitokat és a rengeteg oldalmegtekintést! Nem is húzom az időt.

Kellemes olvasást mindenkinek és most se felejtsétek elmondani a véleményeiteket!

* Tara szemszöge

Mikor újra kinyitottam szemeimet egy idegen, fehér szobában ébredtem. Szinte biztosra vettem, hogy kórházban vagyok. De mégis miért? Miért kellett ide hozniuk? Miért nem hagyták, hogy békében elmenjek? Olyan nyugalmas volt minden. Most mégis vissza kellett kerülnöm ebbe a zavaros és hazug világba akaratom ellenére is! Próbáltam megszólalni és elmondani, hogy engedjenek el innen, azonban minden erőfeszítésem hiába való volt. Ahhoz is több perc kellett, hogy szemeimet ki tudjam nyitni.

Így csak bámultam a plafont és a mellettem levő gépek monoton sípolását hallgattam. Lassan kezemre néztem, hogy megnézzem sebemet, de helyén csak egy fehér fásli volt. Amint pedig meg akartam mozdítani a kezemet, csuklómat embertelen fájdalom járta át. Akaratlanul is felszisszentem. És mintha csak meg érezte volna anya a fájdalmamat, könnyel teli szemekkel lépett be az ajtón, és ült le mellém.

- Jaj kicsim! Annyira boldog vagyok, hogy felébredtél!- Suttogta könnyeit visszanyelve.

- Ezt most, hogy érted?

- Napok óta kómában voltál szívem. De mondd meg, miért kellett ezt tenned?-szinte már zokogva vont kérdőre és meg kell mondjam nagyon meg sajnáltam. Talán ő az egyetlen ember az életemben akiben teljesen megbízhatok és mindenben támogat és neki okoztam a legnagyobb csalódást. Mégsem bántam meg a tettemet. Akkor, abban a pillanatban ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak. De nem mondhatom ezt neki. Ezért inkább csak könnyes szemekkel néztem rá, ezzel is tudatva, hogy nem szeretnék erről beszélni.

- Jól van drágám hagylak pihenni. Később bejön Brad is én pedig este vissza jövök apáddal!- puszilta meg homlokomat majd mosolyogva és kicsit megkönnyebbülve kiment.

Az alatt a pár óra alatt míg egyedül voltam mást sem csináltam csak gondolkodtam. Újra játszottam a pár nappal ezelőtti történéseket és meg kell mondjam, még most is fájdalmasak az emlékek.

Vajon mi van most Justinnal?- merült fel bennem a kérdés de gyorsan választ is találtam rá: nem érdekel! Őt sem érdekelte mi van velem. Mi van az érzéseimmel. Nem érdekelte, hogy megbánt és megaláz a mocskos tervével. Akkor engem sem szabad, hogy érdekeljen a sorsa.

Gondolkodásomat halk kopogás zavarta meg.

- Szia. Örülök, hogy már ébren vagy!- jött be Brad majd mellém ült.- hogy vagy?

- Kicsit gyenge vagyok és fáj a fejem de egyébként jól.

- Pár nap és újra a régi leszel.- mosolyodott el de érezni lehetett a feszültségét.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze!

- Ki hozott be?- rögtön a lényegre tértem hisz a kíváncsiság ismét felülkerekedett rajtam.

- Én hoztalak be! Amikor láttam, hogy zaklatottan, kisírt szemekkel jöttél haza, tudtam, hogy történt valami. Aztán utánad mentem de bezárkóztál a fürdőbe. Kérdeztem jól vagy-e de választ nem adtál. Egyre idegesebb lettem ezért elkezdtem dörömbölni az ajtón és kiabálni de semmi. Ezután betörtem az ajtót és megláttalak amint eszméletlenül fekszel a padlón és a karodon egy vágásból ömlik a vér.

Brad szemszögéből végig hallgatni még szörnyűbb volt mint átélni. Tudom, hogy fordított esetben ugyan így reagáltam volna.

- Tudom, hogy azért tetted meg szeretsz! De ha szeretsz akkor hagytál volna meghalni.- mondtam magam elé bámulva.

- Mégis, hogy mondhatsz ilyet? Hol van az a Tara, aki keményen küzdött mindenért? Hol van a húgom, aki megveti az öngyilkosságot? Mert én téged nem így ismerlek. Azt szeretném, hogy legyél újra a régi!

- De mi van ha ilyen vagyok? Ez is én vagyok!

- Nem Tara, ez nem te vagy! Soha nem hagytad el magad. Mindig felálltál és küzdöttél tovább. Aki most én látok az képes eldobni az életét egy apró probléma miatt.

Be kellett látnom, hogy igaza van. Én nem ilyen vagyok! Tyron után is talpra álltam, Justin után is ezt kell tennem.

- Igazad van!- hajtottam le fejemet.- de segítened kell, hogy újra a régi legyek.

- Mindig itt leszek neked!- mosolyodott el és közelebb jött majd megölelt!

* 3 nappal később

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok annak, hogy ki mehetek a szabadba de a kórházi szoba után, megkönnyebbülés. Sajnos még csak a kórház udvarán sétálgathattam de egyenlőre ez is megteszi. 

Jól esett bőrömnek az üdítő napfény áradat. Emlékszem amikor a raktárnál is kint álltam és csak élveztem a szép időt. De jó is volt... Azonban ezt a szép emlékemet is beárnyékolja valami...vagy inkább valaki!

Elhessegettem szomorú és fájó gondolataimat majd lassan vissza sétáltam az épületbe. 

Amint a folyosón haladtam kórtermem felé megakadt a szemem egy hölgyön aki hasonlított Justin anyukájára. Szemei vörösek és duzzadtak voltak és láthatóan teljesen ki volt készülve. 

Erősen gondolkoztam, hogy oda menjek-e hozzá de mi van ha mégsem ő az? És valószínűleg csak a tudatalattim játéka az egész. Így lassan vissza mentem szobámba. 

Már este van de ez sem gátolhat meg abban, hogy újra sétáljak egyet. Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva ennyi fekvéshez és semmit tevéshez. Ezért ha csak a folyosón is de meg mozgattam magam egy kicsit. 

Amint elhaladtam a nővér pult előtt, egy érdekes beszélgetésnek lettem szem és fűl tanúja.

- Szegény srác! Már egy hete, hogy kómában van és még csak minimális javulás sem történt.

- Igen! Nagyon csúnyán elintézte valaki. 

- Jó estét főorvos úr.- köszönt egyikük egy középkorú őszes hajú doktornak.

- Maguknak is.- mosolygott rájuk kedvesen majd arca újra komorrá vált.- szeretném elkérni Mr. Bieber kórlapját. 

Amint meghallottam ezt a nevet szívembe erős fájdalom hasított és elért a szörnyű felismerés. A nő akit délután láttam, valóban Pattie volt és Justin kómában fekszik. 

Azonnal a folyosó melletti várótermi részhez siettem hátha még ott találom Pattiet. Még mindig ugyanúgy ült ott ahogy délután. Sajnálattal néztem rajta végig és nehézkes léptekkel indultam el felé hisz fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék neki.

Mikor elé értem könnyes szemeit rám emelte.

- Tudom, hogy buta kérdés de, hogy vagy?- ültem le mellé és meggyötört arcát kémleltem.

- A fiam napok óta semmi féle élet jelet nem ad magáról. Én pedig teljesen kikészültem. Mi lesz ha nem ébred fel? Én abba bele halnék!- kezdett el zokogni én pedig erősen magamhoz öleltem és én is vele sírtam. 

Bár mennyire is megutáltam a terv miatt Justint, soha nem szerettem volna ha ez történik vele. 

- De mégis mi történt?- kérdeztem szaggatottan. 

- Miután Jeremy megtudta, hogy Justin elakarja neked mondani az igazat dühöngeni kezdett. Justin persze próbált védekezni de sajnos esélye sem volt az ellen az állat ellen. Így ő addig ütötte míg Justin eszméletét nem vesztette. A többit már te is tudod.

Értetlenül álltam a dolgok előtt. Borzasztó, hogy a saját apja képes volt ennyire elbánni vele. 

- Látnom kell!- álltam fel de a hirtelen mozdulatok még kissé instabillá tettek ezért azonnal vissza zuhantam a székbe, ez pedig nem hagyta hidegen az ápolónők figyelmét így azonnal a kórtermembe parancsoltak.

- Ne aggódj! Erős és bátor srác. Biztos hamarosan felébred!- súgtam oda Pattie-nek de sajnos szavaim valóságában én is kételkedtem.- holnap találkozunk.- azzal elköszöntem és a szobám felé kullogtam.