23. rész.

Sziasztok!

Ismét meghoztam az új részt! Tudom, hogy sokat kellett várni de sajnos a gépemmel problémák voltak így nehezebben tudtam meg írni a részt.

Ezenkívül van számotokra egy fontos közlendőm is! Ettől a résztől kezdve komment limitet fogok alkalmazni. Már többször taglaltam, hogy kevésnek érzem a kommentárokat így nincs mit tennem. Nem vagyok ennek a híve de talán így majd többen írtok.

Szóval a következő rész, 10 kommentár után jön! 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Amint megláttam Pattie nevét a kijelzőn, szívem hatalmasat dobbant. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Féltem felvenni a telefont mert mi van ha rossz hírekkel tud csak szolgálni? De kíváncsiságom és a remény nem hagyott nyugodni, ezért remegő kézzel fogadtam a hívást.

- Szia! Mi történt?- szólaltam meg kissé bátortalanul.

- Szia drágám! Ne haragudj, hogy felébresztettelek de remek híreim vannak. Justin felébredt!- mondta ki és repülni tudtam volna a boldogságtól.

- Úr isten! El sem hiszed mennyire boldog vagyok most.- szólaltam meg és éreztem amint örömkönnyeim végig folynak arcomon.- voltál bent nála?

- Igen. Épp az imént jöttem ki tőle. Folyton a te nevedet hajtogatta és azt kérdezte jól vagy-e?- mosolyognom kellett hisz elképesztő számomra a tény, hogy azért aggódik én jól vagyok-e, pedig ő feküdt hetekig élet-halál között.

- Azonnal indulunk!- mondtam ki határozottan majd elköszöntem és letettem a telefont. Egy perccel sem akartam tovább várni. Látnom kell őt. MOST!

Vissza szaladtam szobámba ahol Jazzy még békésen aludt. Akaratom ellenére is elidőztem a látványon. Nagyon hasonít Justinra. Ám nem sokáig időzhettem hisz sietni akartam szerelmemhez.

Ágya mellé hajoltam majd óvatosan keltegetni kezdtem.

- Jazzy kelj fel!- mondtam közben pedig vállát ráztam.

- Ne már! Nem akarok!- morgolódott takaróját pedig fejére rántotta.

- Még akkor sem, ha azt mondom Justin felébredt?- mondtam ki a varázsszavakat és a hatás nem is maradt el. Másodpercek alatt ki ugrott helyéről és öltözködni kezdett.

Én is gyorsan magamra kaptam ruháimat és már szaladtunk is a kocsihoz.

- Ezt el sem hiszem! Annyira boldog vagyok!- jelentette ki Jazzy és valóban madarat lehetett volna vele fogatni, ahogy velem is!

Nem szóltam csak megállás nélkül mosolyogtam.

Sebesség határt nem figyelve száguldottam az autópályán.

Minél közelebb voltunk, annál hevesebben dobogott szívem. Úgy éreztem soha többé nem akarom elveszíteni. Ő már az életem egyik fontos része és remélem még nagyon sokáig az is marad.

Miután leparkoltam, rohanni kezdtünk és megláttuk Pattiet a folyosón aki most már sokkal nyugodtabb volt.

- De jó, hogy itt vagytok!- köszöntött minket, mi pedig egyszerre öleltük meg.- melyikőtök szeretne bemenni először?- kérdezte, mi pedig tanácstalanul néztünk egymásra. Szívem szerint szó nélkül feltéptem volna az ajtót és azonnal ajkaira tapadtam volna ám tisztában voltam azzal, hogy Jazzy is mennyire szeretné látni testvérét.

- Menj te elsőnek!- ajánlottam fel.

- Biztos? Nem gond?- kérdezgetett én pedig heves bólogatással jeleztem, hogy nem gond.

Ahogy el tűnt az ajtó mögött megkönnyebbülve mégis fáradtan huppantam a székre.

Amíg Justin kómában volt, rengeteg álmatlan éjszakám volt. Folyton a legrosszabb dolgok furakodtak gondolataim közé.

- Most már minden rendben lesz!- simított végig Pattie a hajamon.

- Remélem!- semmi mást nem szerettem volna, csak azt, hogy tényleg így legyen.

Túl sok mindenen mentünk keresztül rövid idő alatt.

- Tara!- szólt valaki hozzám, kirángatva ezzel gondolataimból.

- Igen?- néztem fel és Jazzy mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Most már bemehetsz hozzá!

Nagy levegőt vettem majd felálltam és határozott mégis lassú léptekkel közelítettem meg Justin kórtermét. Hasamat ellepték azok a bizonyos pillangók, szám pedig teljesen kiszáradt.

Ajtajához érve halkan bekopogtam ezután pedig beléptem.

- Szia!- köszöntem neki bátortalanul mintha csak félnék tőle. Pedig nem! Csak valahogy furcsa számomra ez az egész.

- Szia!- üdvözölt erőtlenül majd az ágya melletti széket nézte jelezve ezzel, hogy üljek le.

Miután leültem csak hosszan néztük egymást. Ezer dolgot szerettem volna mondani neki, mégis valahányszor szóra nyitottam a szám, mind a semmibe veszett.

- Nem gondoltam, hogy a történtek után meglátogatsz majd.- törte meg a csendet.

- De most már tudom az igazat.- mosolyogtam rá, és bár magam sem tudom miért, szemeimből előtörtek könnyeim.

- Kérlek ne sírj! Tudom, hogy hibáztam és bántottalak de hidd el, hogy mindent megbá....- mielőtt még folytathatta volna önostorozását ajkára tapadtam mely vad táncot járt enyémmel.

Hosszú ideje várok már erre és most végre meg történik. Testem és lelkemet egyaránt elhagyta minden szomorúság és aggodalom, helyébe pedig felhőtlen boldogság lépett.

Amint elváltunk mindketten csak mosolyogtunk.

- Szép elhallgattatás!- mondta most már nevetve én pedig követtem példáját.- ez most akkor azt jelenti, hogy újra...- félbe hagyta mondatát, de felesleges is lett volna folytatnia, hisz pontosan tudtam mit szeretne.

- Igen azt!- kulcsoltam össze kezeinket.

Rám nézett hatalmas szemeivel amiben most a boldogság mellett aggodalmat véltem felfedezni.

- Mi a gond?- kérdeztem rá nyíltan.

- Sajnos még mindig veszélyben vagy. És talán most jobban mint eddig. Ha velem maradsz félelem és rettegés lesz az életed.- szemei csillogni kezdtek könnyeitől.

- Nem érdekel! Egyszer már majdnem elveszítettelek és ez nem történhet meg újra!- mondtam ki jelentőség teljesen és pillanatnyilag úgy éreztem bárkivel szembe szállnék aki közénk akarna állni.

- Ezt én sem fogom hagyni!- szorított rá kezemre amitől csak még biztosabb lettem, hogy ezt a csatát nem egyedül kell majd megvívnom!