22. rész.

Majd belépett...Pattie.

- Hát te? Neked még nem ágyban kellene lenned?- kérdezte anyai aggódással.

- De igen. De nem bírtam ki, hogy itt fekszik mellettem pár méterre én ne láthassam. 

- Szereted még igaz?- kérdezte miközben mellém ült.

- Azt hiszem igen. Pedig elárult és becsapott.- hajtottam le a fejemet hisz fájó emlék ez számomra.

- Talán most azt hiszed, hogy elfogult vagyok és csak azért védem mert a fiam, de hidd el ez nem az ő hibája volt és nem is az ő ötlete. 

- Ne haragudj de ezt most nem értem!- néztem rá kérdőn.

- Justin csak az apja utasításait követte. Sokszor próbált kiszállni, de olyankor megfenyegette, hogy rajtad áll bosszút. Ezért úgy érezte, könnyebb ha hazugságban élsz. 

Teljesen ledöbbentett az amit Pattie felvázolt előttem. Azt már tudtam, hogy Jeremy keze is benne van a dologban de nem gondoltam volna hogy ennyire aljas és undorító módszerhez folyamodna. 

- Az a rohadék.- szűrtem át fogaim közt de hamar megbántam hisz bármit is tett mégis csak Pattie férje és Justin apja. Bár milyen apa az ilyen.- Sajnálom! Csak kicsúszott.

- Jaj semmi gond drágám!- mosolyodott el Pattie.- Én már rég elhagytam volna csak..- szava elcsuklott és szemein láttam, hogy legszívesebben visszaszívná utolsó mondatát. 

- Csak?- kérdeztem hisz érdekelt mi gátolta meg.- Miért nem tetted? Téged is megfenyegetett?

- Volt rá példa! Valahányszor elakartam menni Jazzyvel fenyegetett. Azt mondta, ha elmegyek tönkre teszi az életét!- mondta már-már sírva. 

Nagyon megsajnáltam. El sem tudom képzelni mennyi fájdalmat élhetett át. Nem csak magáért kellett aggódnia hanem a gyerekeiért is. Szinte ösztönösen öleltem magamhoz. Éreztem, hogy szüksége van egy kis megértésre. 

- De mégis, hogy képes a saját lánya életét kockáztatni?- tettem fel újabb kérdésemet, bár talán nem kellett volna hangosan. 

- Nem volt mindig ilyen. Mikor Justin kicsi volt kedves volt és szerette a családját. De miután be került az autók és a versenyzés világába minden a feje tetejére fordult. Szinte alig volt otthon, és ha mégis akkor is csak kiabált velünk.- mérhetetlen gyűlölet fogott el miközben Pattiet hallgattam. 

Még mindig undor és harag tölt el de már nem Justin iránt. Rá kellett jönnöm, hogy őt is pont ugyanúgy bábúként rángatták mint ő engem.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem! Most már minden világos.- mosolyogtam rá amit viszonzott.- nekem most mennem kell de kérlek szólj ha van valami.

- Persze szívem! 

Óvatosan felálltam a kis székről hisz még mindig szédültem, majd egy utolsó pillantást vetettem Jusitnra és elhagytam a szobát.

A kórterembe érve, máson sem tudtam gondolkozni, csak Pattie szavain. " nem volt mindig ilyen. " Mi van ha én is ilyen leszek? Mi van ha én is ellökök magam mellől mindenkit aki fontos csak azért mert küzdök az álmomért? Nem, az nem lehet! Soha nem lennék képes megbántani a szeretteimet. Azokat akik támogattak. Nem! 

- bejöhetek?- zavart meg gondolkodásomban Mia. Nagyon megörültem látogatásának hiszen elég régóta nem láttam már.

- Persze gyere csak!- mosolyogtam rá.

- Hogy vagy? Mi történt? Mikor engednek ki?- tette fel sorban kérdéseit. Nem csalódtam benne. Mindig is cserfes típus volt.

- Nyugalom! Egyszerre csak egy kérdést.- mondtam mire mind a ketten nevetni kezdtünk.

Elmeséltem neki mindent az elejétől a végéig. Csendben és tátott szájjal hallgatta végig mondandómat. 

- És Justin, hogy van?- kérdezte miután kicsit észhez tért a hallottak miatt.

- Nem tudom!- szomorodtam el hisz bevillant a kép ahogy csak ott fekszik ártatlanul és kiszolgáltatva.- csak annyit tudok, hogy amióta behozták semmit nem javult az állapota.

- Sajnálom! De biztos jobban lesz. Erős és kitartó a srác. Érted is kűzdött. Pár ütés nem foghat ki rajta.- mondta mosolyogva. 

Mindig pontosan tudja, hogy mi az amit hallani akarok. 

- Ne haragudj de nekem most mennem kell! Daniel-vel találkozok. Egyébként ő is és az egész csapat üdvözöl és üzenik, hogy jobbulást.- mondta majd táskáját vállára kapta megölelt és eltűnt a barna faajtó mögött. 

Mivel mást nem tehettem, úgy döntöttem alszok egy kicsit mert az éjszaka nem igazán tudtam. De csak hosszas forgolódás árán nyomott el az álom.

* 1 hét múlva

Szörnyen unalmas itt lenni. Már semmim nem fáj és teljesen jól vagyok de még mindig nem engednek haza. Justinnal kapcsolatban pedig semmi hír. Legalább is olyan aminek örülni tudnék nincs. Folyton ő jár az eszemben. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy milyen lesz majd ha felébred és újból mogyoró bana szemeibe nézhetek. Bárcsak már ott tartanánk...

- Jó reggelt Miss. Thomson!- köszönt be vidáman a főorvos.

- Jó reggelt!

- Jó hírem van! A legutóbbi vizsgálatok kimutatták, hogy teljesen rendbe jött ezért már a mai nap folyamán haza is mehet.- ennél jobb hírt az utóbbi időben nem is hallottam.- már csak a leleteit kell elkészítenem és végeztünk is.

Amint kiment azonnal elkezdtem átöltözni és össze pakolni a dolgaimat. El sem hiszem, hogy végre itt hagyhatom ezt a nyomasztó helyet ami az utóbbi pár hétben az otthonom volt. Ám sajnos vissza térő vendég leszek Justin miatt. 

Miután telefonáltam Bradnek, hogy jöjjön értem kisétáltam a szobámból és a váró felé indultam. De ekkor boldogságom azonnal elszállt, helyébe pedig kitörni készülő düh költözött egy nem kívánatos személy láttán.

- Hogy kerül maga ide? Semmi joga nincs ahhoz, hogy itt legyen.- futottam oda hozzá és nem törődve azzal hol vagyok elkezdtem kiabálni.

- Nyugi kislány. Csak a fiamat szeretném látni.- mondta közömbösen. Hangjából és tekintetéből semmi nem engedett arra következtetni, hogy bármennyire is érdekli őt Justin állapota. 

- És mégis miért? Hogy újra megverje? Vagy egy újabb hazugságához kell?- fordultam ki teljesen magamból.

- Na ide figyelj! Ha most azonnal nem fejezed ezt be, komoly bajod is származhat még ebből!- hajolt hozzám közelebb, hogy más még csak véletlenül se hallja meg fenyegetését.

- Nem félek magától!- szűrtem át fogaim közt pont olyan halkan ahogy ő tette.

- Pedig jobban tennéd! Az a kis taknyos is azért fekszik odabent mert nagy volt a szája.- arcára kiült egy ördögi mosoly.

- Hagyd Tara!- egy puha kéz ért vállamhoz majd húzott el onnan. Mikor megfordultam Pattie állt velem szemben és bár ingerült volt ő is mégis láttam tekintetében az elismerést és a köszönetet.

- Ugye nem mehet be hozzá?- kérdeztem szinte már kétségbeesetten. Féltem, hogyha kettesben marad vele újra csinál valamit ami miatt akár el is veszíthetem. 

- Nem engedem! Már szóltam a biztonságiaknak.- ez a hír megnyugtatott és ennek jeleként kieresztettem tüdőmből az eddig bent tartott levegőt.

- Szia anya!- futott oda hozzánk egy 14 év körüli lány.- Justin, hogy van?

- Még mindig semmi kicsim. De hagy mutassam be neked Tarát.

- Szia Jazzy vagyok. Justin húga.- mutatkozott be illedelmesen. Láttam rajta, hogy őt is megviselték az események hisz szomorú és meggyötört volt. 

-Látni szeretném.- mondta és kérlelően nézett anyjára.

- Sajnálom, de a doktor úr ma már nem enged be hozzá senkit. De holnap már be mehetsz hozzá. Most viszont menj haza és pihenj.

- Nem akarok haza menni ahhoz a vadállathoz.- szólalt fel ingerülten Jazzy amit teljesen meg tudtam érteni.

- Hozzánk eljöhetsz.- mondtam el ötletemet.

- Biztos? Hisz még neked is pihenned kellene!- aggodalmaskodott Pattie.

- Biztos. Egyébként sem tudnék most aludni.

- Akkor köszönjük.- ölelt át majd Jazzyvel elindultunk a kijárat felé. 

Brad már a parkolóban várt. Örültem, hogy egy kicsit tudtam segíteni tudom, hogy pont elég Pattienek most Justin miatt aggódni. Nem lenne fair ha a lányát is féltenie kellene. Nálunk pedig tökéletes biztonságban lesz.

- Szia húgi! Kit hoztál?

- Ő itt Justin huga! Őt is haza viszünk.- nem szólt rá semmit csak kinyitotta az ajtókat, beszálltunk majd elindultunk.

Egész úton csend uralkodott a kocsiban és a feszültséget csak úgy vágni lehetett. Mikor haza értünk kipakoltam a cuccaimat ezután pedig a konyhába mentem Jazzy-vel.

- Nem vagy éhes?- kérdeztem hisz teljesen le volt gyengülve.

- Köszönöm de most egy falatot se tudnék enni. 

Mivel én sem tudtam enni ezért öntöttem két pohár narancs levet és leültem én is az asztalhoz. Egy ideig ugyan olyan csendben voltunk mint a kocsiban majd Jazzy törte meg a csendet.

- Borzalmas ez a várakozás.- mondta és közben pohara tartalát nézte.

- Tudom. De türelmesnek kell lennünk.

- Sokat mesélt rólad Justin.- terelte el más vizekre a témát.

- És miket mondott rólam?- kérdeztem mosolyogva. 

- Szinte mindennap elmondta mennyire szép vagy és, hogy mennyire szeret. Valahányszor rólad beszélt a szemei mindig csillogtak. Soha nem láttam még olyan boldognak mint akkor. 

- Ezt jó hallani. Én is boldog voltam mellette.

- Tudod Justinnak mindig nehéz volt apa miatt. Ott keserítette meg az életét ahol csak tudta. Jó volt látni, hogy van egy olyan ember mellette aki el tudja felejtetni vele a gondjait.- szavai nagyon jól estek és én pont ugyanígy éreztem. 

- Nagyon jó testvér vagy.- mondtam mire szája végre egy kicsit felfelé görbült.

- Köszönöm. Justin is nagyon jó bátty. Mindig óvott és szeretett apa helyett is. 

Ahogy figyeltem Jazzyt elgondolkoztam mennyi szenvedést élhetett át ő is. Bele gondolni is rossz volt. De most már biztonságban van és addig marad ameddig csak szeretne. 

Olyan sokat beszélgettünk, hogy már csak azt vettük észre, hogy ránt esteledett. 

- Gyere fürödjünk meg aztán pedig menjünk aludni.

- Rendben.- egyezett bele.

Miután mind ketten végeztünk és lefeküdtünk, kivételesen nem tartott sokáig míg el tudtunk aludni. Bár ez koránt sem jelentette azt, hogy nyugodtan tudtam volna pihenni. Egy idő után azonban feladtam és csak bámultam a plafont a sötét szobában. Hajnalban azonban telefonom rezegni kezdett éjjeli szekrényemen és reménnyel telve kaptam fel.