11. rész.

Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon sokat késtem ezzel a résszel de meg van rá a magyarázatom!
Az első, hogy mostanában elég kevés időm van. És a van is egy kicsi akkor szellemileg is és fizikailag is elvagyok fáradva. A másik okom pedig az, hogy nem igazán akartak jönni az ötletek és a fogalmazással is akadt egy kis gondom. Talán nem lett a legélménydúsabb rész, én azért remélem tetszeni fog nektek. Nem utolsó sorban pedig szeretném nektek megköszönni a kommenteket, a feliratkozásokat és azt a rengeteg oldalmegtekintést. Nagyon szuperek vagytok! Ha tetszett a rész kérek mindenkit, hagyjon maga után valami kis jelet:)
Mindenkinek kellemes olvasást kívánok!:) <3

* Tara szemszöge

Végre eljött az este amit már egész héten tűkön ülve vártam. Elkezdtem szokásos készülődésemet azonban ruháim keresgélése közben kopogást hallottam.
- Gyere!- ordítottam el magam majd újra szekrényembe bújva kutattam.
Amint kinyílt az ajtó Miát pillantottam meg aki hatalmas bociszemekkel nézett rám.
- Szia Tara! Ne haragudj, hogy ma nem voltam veled de..izé...érted?- vakarta meg tarkóját és arca egyre csak vörösödött amit csak mosolyogva figyeltem.
- Semmi baj. Nem kell magyarázkodnod. Megértem.- simogattam meg vállát és láttam arcán a megkönnyebbülést.- és ami azt illeti elég jól elvoltam én is.
- Ezt meg, hogy érted?- nézett kérdőn és ágyamra ülve kíváncsian várta mondandóm folytatását.
- Hát mivel senki nem ért rá gondoltam egyet és áthívtam Justint.- amint kiejtettem ezt a nevet szemei a szokottnál is nagyobbra kerekedtek és mint aki egy érdekes akció filmet néz kezébe vette kispárnámat majd úgy hallgatott tovább.
- Először csak itthon beszélgettünk aztán megmutattam neki a pályát.- meséltem tovább.
- Tara te szerelmes vagy!- jelentette ki ezer wattos vigyorával.
- Mi? Dehogyis! Miért mondod ezt?- vontam kérdőre barátnőmet. Bár amint elmondta észrevételét szívem dobogása hevesebb lett arcomat pedig elöntötte a pír.
- Nekem nem tudsz hazudni. Nagyon régóta ismerlek már ahhoz, hogy át tudj vágni. Ha szavakkal nem is vallod be, a szemed mindent elárul.
- Istenem Mia! Te mindent túl variálsz! Csak össze futottunk és hülyültünk egy kicsit. Ez még nem azt jelenti, hogy " szerelmes " vagyok!
- Na jó látom megint előbújt a makacs Tara! Akkor közölném a tényeket. Amint kimondtad Justin nevét a szemeid csillogni kezdtek, bárki mást felhívhattál volna de te Justint választottad, amióta jóba vagytok elég gyakran lógsz vele, és nem utolsó sorban ha jól sejtem az előző három barátodat soha nem vitted ki a pályára. A te szavaiddal élve neked az egy szent hely és oda nem léphet be akárki!- hadarta el bizonyítékait én pedig csak semmitmondóan néztem rá. Legbelül ezer meg ezer magyarázatom volt mindenre de amint szólásra nyitottam volna számat, mindent elfelejtettem.
- Tudod mit? Már én sem tudom mit is érzek!- vallottam be hisz kinek másnak mondhatnám el gondjaimat ha nem a legjobb barátnőmnek?- nem akarok szerelmes lenni mivel az mindent elronthat. Eltereli a figyelmemet a versenyekről és mindent csak tönkre tesz.
- Ugyan Tara!- tette kezeit vállaimra.- Ezt nem te döntöd el hanem a szíved. És a szíved tudja mi a jó neked! Egyszer az életbe ne a versenyeken és az autókon járjon az agyad. Semmi baj nincs azzal ha szerelmes vagy. A szerelem miatt nem kell semmiről lemondanod. Itt vagyunk példának Daniel és én! Daniel a maximumot nyújtja minden versenyen úgy, hogy együtt vagyunk. Vagy ott van Brad és Melissa is. Ők is együtt vannak Brad mégis szuper a pályán.- érveit hallgatva be kellett látnom, hogy teljesen igaza van.
- Jó tegyük fel, hogy igazad van. De ez két emberen múlik és attól, hogy én így érzek az nem biztos, hogy Justin is!- fontam össze karjaimat mellkasomon.
- Ezt neked kell kiderítened. Nem ismerem annyira Justint, hogy ezt megtudjam állapítani. De annyit biztosan mondhatok, hogy nem vagy neki közömbös.- kacsintott egyet majd féloldalas mosolyt villantott.
Talán ő is így érez? Nem tudom és félek meg tudni. Talán nem is magától a szerelemtől félek. Már egy ideje nem érzem úgy, hogy önmagam lennék. Nem is olyan rég még egy határozott, belevaló lány voltam aki leszarta a következményeket és mindent úgy csinált, ahogy az jól esett neki. Most pedig bizonytalan vagyok.
- Na gyere készülődj mert nemsoká indulnunk kell!- rázott fel gondolataimból Mia.

Amint kész lettem már futottunk is autómhoz mivel mindenki kint várt ránk.
- Ha nem baj most egyedül mennék!- mondtam Miának aki azonnal megértett és Daniel kocsija felé vette az irányt.
Egész úton Mia mondandója járt a fejemben. Mi van ha tényleg nem adok fel semmit azzal, hogy szerelmes vagyok? Mi van ha úgy is lehetek profi ha van valakim? Ez nekem mégis nehéz döntés. Voltak már barátaim és egyik sem tudta elviselni azt aki igazából vagyok. Mind csak azért volt velem, hogy mutogasson mint egy trófeát. Megakartak változtatni. Mi van ha Justin is ilyen? Ha ő is megakarna változtatni? Nem! Azt soha nem engedném! De nem is fogom megkockáztatni. Ha érzek is iránta valamit majd elmúlik.
Ahogy gondolataim eloszlottak megpillantottam a pályát, ahol szokásosan ismét hatalmas tömeg volt. Begördülve leparkoltam a többiek mellé és kiszállva dejavu érzés kerített hatalmába. Újra magamon éreztem annak a beképzelt idiótának a tekintetét. Gondoltam jól fog esni ha ki adhatom magamból a felgyülemlett stresszt így gyors léptekkel megindultam felé amin látszólag meglepődött.
- Megmondanád, hogy mi a francot bámulsz?- kérdeztem tőle mérges és kérdő tekintettel.- Majd bámulhatod a kocsim hátulját ha lehagylak!- mutattam kocsimra.
Láttam arcán, hogy vacillál ami miatt belülről mosolyogtam, mivel ez azt jelenti, hogy én nyertem!
- Ugyan cica, hogy lehetne nem nézni egy ilyen szépséget mint te?- simított volna végig arcomon de elkaptam azt mielőtt még hozzám ért volna.
- Nem mondom el többször, hogy nem vagyok a cicád! Soha nem kezdenék egy fekete sárkánnyal!- mondtam szinte már vérben forgó szemekkel. Azzal hátat fordítottam neki és már épp indulni készültem vissza a skorpiókhoz amikor észre vettem valamit.
- Tudod, nagyon hasonlítasz valakire! A szemeid nagyon ismerősek nekem.- gondolkoztam hangosan.
- Talán álmodtál már velem. Ki tudja! Lehet, hogy titokban mégiscsak odavagy értem?- mondta majd egy perverz és győztes mosolyt villantott rám amitől csak még mérgesebb lettem rá.
- Azt te csak szeretnéd!- préseltem át fogaim közt válaszomat majd most már tényleg ott hagytam.

Amint vissza értem már ülhettem is járgányomba mivel most mi kezdtünk. Ingerültségem nemhogy alább hagyott volna, csak még jobban eluralkodott rajtam. Nem is értem magam, hogy miért engedem, hogy ez a senki ennyire kihozzon a sodromból. Egyszerűen meg sem kellene hallanom amit mondd.
- A versenyzők álljanak a rajtvonalhoz!- hallottam meg a hangos bemondóban megszólaló szokásos dörmögős mély hangot majd lassan a starthoz gurultam. Amint odaértem akaratom ellenére is oldalra néztem ahol előbbi vitapartneremet pillantottam meg. Ám arcán most nem azt a letörölhetetlen bunkó mosolyt láttam. Most valami egész mást. Arcomat fürkészte komoly tekintettel. Ahogy újra szemeibe néztem ismét úgy éreztem mintha valahonnan ismerném. És ez a tény nem hagy nyugodni.
Ábrándozásomból a szinte már fülsüketítően éles kürt ébresztett fel ami jelezte a párbaj kezdetét.
Azonnal rátapostam a gázra és sűrű füstfelhőt hagyva magam után indultam el ezzel mögém taszítva azt a seggfejet. Újra éreztem azt a bizonyos bizsergést ami minden versenyen bennem van. Adrenalin szintem az egekbe szökött és minden izmom megfeszült.
Már kezemben éreztem a trófeát ugyanis ismét itt a cél hamarosan de azt a görényt már egy ideje nem látom sehol. Valószínűleg elég rendesen le hagyhattam.
Ám még gondolni is kár volt erre hiszen szinte abban a pillanatban ott termet és mellém került. Egyik kezét lazán a kormányon tartotta másikkal pedig az anyósülést karolta át. Hogy mehet valaki ennyire biztosra? És, mire ennyire egoista? Fel sem foghatom.
Míg én tanulmányoztam vezetési technikáját felfedeztem, hogy egyre kevesebbet látok belőle majd fejemet enyhén meg rázva tudatosult bennem, hogy ebben a pillanatban hagyott le.
- A nyertes pedig a fekete sárkányok egyik tagjaaa!- harsogta újra a hangosbemondó én pedig teljesen lesokkoltam. Ez...ez..ez meg, hogy történhetett meg? Ezzel oda a makulátlan nyerőszériám. Soha senki nem győzött le még. SENKI! Erre megjelenik ez a bájgúnár és már a második alkalommal porig aláz.
Éreztem amint szemem megtelik könnyekkel de mielőtt azok kihullottak volna  egy gyors mozdulattal letöröltem őket. Nem hagyhatom, hogy sírni lássanak. Főleg nem az a patkány. Csak még nagyobb arca lenne ez pedig szinte már lehetetlen.
Mikor észhez tértem sokkos állapotomból, visszaakartam menni a csapathoz ám látva a többiek arcát akik szintén meglepődtek, valamint látva, hogy mennyire örülnek most a fekete sárkányok, nem volt lelkierőm a szemükbe nézni ezek után így gyorsan autóba vissza ülve szélsebesen elhajtottam onnan.
Hazafele már nem szégyelltem szememből kiszökő könnycseppeket. Itt már nem alázhatnak meg. Amint leparkoltam azonnal szobámba rohantam. Úgy éreztem senkivel se szeretnék most beszélni. Ezt senki nem értheti meg. Talán sokak számára ez csak egy veszteség amit emelt fővel kellene tudomásul vennem, nekem ez mégsem ilyen egyszerű...