13. rész.

Sziasztok!
Tőlem szokatlan módon most nem fűznék a részhez különösebb monológot viszont annyit elárulhatok, hogy innentől felgyorsulnak az események!
Nagyon szépen kérek mindenkit, hogy hagyjon maga után nyomot, lehetőleg egy kommnetárt!
Köszönöm és mindenkinek kellemes olvasást kívánok!:)


Justin szemszöge

- Nem hiszem el, hogy nincs lelkiismeret furdalásod, hogy a saját fiadat ilyen döntés elé állítod. Más apa csak boldognak szeretné látni a gyerekét te pedig egy tárgyként kezelsz engem amit ha már nem kell bármikor eldobhatsz. És el sem hiszed mennyire fáj az amit mondani fogok de, maradok a tervnél.- hatalmas sóhajtás közepette mondtam ki utolsó szavaimat.
Fogalmam sincs, hogy jól döntöttem-e vagy sem de érzéseim azt sugallják, hogy így kellett cselekednem. Mégis csak az édesanyámról és a húgomról van szó. Ezenkívül sejtelmem sincs mit csinálna velük de abban biztos vagyok, hogy nem kímélné őket csak azért, hogy megleckéztessen.
Apa nem volt ilyen. Nem volt mindig ilyen agresszív és öntörvényű. Mikor még kicsi voltam, rengeteget játszott velem és mindig arra biztatott, hogy kövessem az álmaimat és mindig hallgassak a szívemre. Ám húgom születése után szinte alig láttuk mivel mindig a pályán volt. Úgy éreztem menekül előlünk. El menekül a családi gondok és problémák elől mert ez így egyszerűbb volt számára. Majd az évek során viselkedése egyre csak elviselhetetlenebb lett. Mára pedig idáig fajultak a dolgok.
- Helyesen döntöttél!- nevette el magát majd vállamnál fogva arrébb lökött, ő pedig elindult kocsijához.
Mérgem alább hagyott és helyébe a csalódottság és szomorúság egyvelege költözött. Tudtam, bárhogy döntök azzal valakit meg kell bántanom. De már döntöttem és nincs mit tenni....egyenlőre!
Rövid ácsorgás után kocsimhoz léptem, beszálltam és haza hajtottam. Egész úton csakis Tarára gondoltam. Tudni akartam jól van-e. Ám erre a kérdésemre nem kaphattam most választ. Elhajtottam házuk előtt de látva, hogy mindenhol sötétség van nem szerettem volna zavarni. Valószínű már ő is alszik...remélem!
Hazaérve kabátomat dühösen és erőtlenül a földre dobtam ezzel a kelleténél hangosabb puffanást okozva.
- Justin te vagy az?- kérdezte egy ismerős hang a nappali felől. Be mentem és megláttam Jazzyt a fotelben össze kuporodva amint épp egy horror filmet néz.
- Szia Húgi!- köszöntem neki és homlokára adtam egy puszit majd én is leültem mellé.
- Húú látom nincs valami jó kedved.- jegyezte meg és valóban jól látta a dolgot.- csak nem vesztettél?
- Nyertem.- mondtam szinte suttogva hiszen ez újra eszembe juttatta a nemrég történteket.
- De hiszen akkor örülnöd kellene! Mi a baj?- kérdezte és szemeiben aggodalmat véltem felfedezni. Ennyire nyúzott lehetek, hogy így kell miattam aggódni?
- Jazzy! Hidd el jobb ha erről nem tudsz. A saját érdekedben ne akarj tudni róla.- néztem szemeibe szigorú mégis védelmező tekintettel majd felálltam kényelmes helyemről és szobám felé indultam.
- Justin mi ez az egész? Miért ne akarjak tudni semmiről? Születésem óta megbeszélünk mindent és te pont most akarsz előttem titkolózni?- mondta kedvesen és mosolyogva majd odajött és megölelt.
Meg kell mondjam nagyon jól esett ölelése hisz tényleg fontos számomra és az előbb elmondottak valóban igazak.
- Tudom Húgi! Tudom!- simítottam végig haján.- de ezt most akkor sem mondhatom el. Ne haragudj!- pusziltam meg fejét és eltoltam magamtól, hogy láthassam arcát.
- Hát jó! De ha el akarod mondani én itt vagyok!- mosolygott rám és vissza ült helyére.
Nem is csak apa miatt nem mondtam el neki mi a problémám. Ha kitálalnék biztosan megértene viszont onnantól aggódás és félelem lenne az élete. Hagynom kell neki, hogy úgy élje a mindennapjait akárcsak a többi korabeli gyerek. Boldogan és felhőtlenül.
Miután felértem és elvégeztem esti teendőimet, ágyamba fekve sem jött álom szemeimre. Aggódtam anyáért, Jazzyért, és Taráért. Kilátástalannak tűnt számomra az elkövetkező időszak. Jól döntöttem? Mi lesz ha Tara meg tud mindent? Örökre utálni fog vagy megért? Cikáztak fejemben a kérdések.

Tara szemszöge

Reggel a fejemben lezajló iszonyatos zúgásra ébredtem ami valószínűleg az egész esti sírás következménye.
Erőtlen és lassú léptekkel ballagtam ki a fürdőszobába, ahol kénytelen voltam szembesülni borzasztó ábrázatommal. Kócos hajam önálló életre kelt, vörös és sírástól duzzadt szemeim alatt pedig hatalmas fekete karikák éktelenkedtek. Gyorsan eltüntettem arcomról minden árulkodó jelet egy kis alapozóval majd hajamat lazán össze fogtam ám pizsamámat olyan kényelmesnek éreztem, hogy úgy döntöttem még abban leszek egy darabig...vagy akár egész nap. Semmi kedvem nem volt semmihez így csak a konyhában elkészítettem egy nagy bögre forrócsokit és a kanapéra vetődve nekiálltam TV-t nézni.
- Szia Húgi!- ugrott be mellém Brad ezzel majdnem kiöntve csokis italomat. Majd szüntelenül csak mosolygott rám.
- Neked mitől van ilyen jó kedved?- vetettem oda neki szavaimat ám ezzel sem sikerült arcáról levakarni vigyorát.
- Most pont olyan vagy mint kiskorodba. Akkor is ha valami bántott összekuporodva beültél a kanapéra egy bögre forrócsokival és rajzfilmet néztél.- nevetett fel hangosan és közelebb húzott magához.- tudom, hogy most nagyon csalódott vagy de ez még nem a világ vége! Még mindig te vagy a legjobb és mind büszkék vagyunk rád. Te is hibázhatsz hisz ember vagy!- nézett szemeimbe szavai pedig nagyon jól estek de cseppet sem vigasztaltak meg. Talán ők elfogadják ezt és beletörődnek, én máshogy látom a helyzetet.

Még így ültünk egy darabig és együtt néztük kedvenc régi mesénket majd Brad telefonja megzavarta spontán nosztalgiázásunkat.
- Szia!
-----------------
- Nem, semmi gond! Tíz perc és ott vagyok.
- Bocsi Tara de nekem most el kell mennem.- mondta csalódottan így biztos voltam benne, hogy szívesen itt maradna még velem.
- Hova kell menned?- kérdeztem kiskutyaszemeimmel.
- Daniel kocsiját kell egy kicsit helyre pofozni. De sietek vissza.- ölelt át majd felállt mellőlem és el is tűnt.
Miután elment takarómba burkolózva néztem tovább a TV-t.

Brad szemszöge

Rossz Tarát így magára hagyni hisz látom rajta mennyire megviselte lelkileg ez a vereség. Ismerem őt és tudom, hogy valahogy ki lehet rángatni ebből az állapotból de csak a megfelelő ember képes erre. Úton Daniel házához eszembe jutott egy általam jónak tűnő ötlet. Telefonomat előkaptam és tárcsázni kezdtem.
- Szeva Justin!- szóltam bele mikor kegyeskedett felvenni a telefont. - Brad vagyok!
- Szia! Honnan tudod a számom?- kérdezte meglepődve hisz valószínűleg bárki hívására hamarabb számított mint az enyémre.
- Az most nem érdekes. Ha helyre akarod hozni a tegnapi helyzetet akkor ma megpróbálsz Tarába egy kis életet verni.- jelentettem ki úgy, mint aki semmiféle ellenvetést nem tűrne.
- Ami azt illeti terveztem, hogy meglátogatom.- szólalt meg a kagyló másik felén kicsit halkabban mint eddig.
- Helyes! Sok sikert.- mondtam majd köszönés nélkül nyomtam ki a készüléket.
Hogy miért pont Justint kértem meg? Belátom elkél a magyarázat ehhez a kérdéshez.
Amikor elmondott mindent a pályán egy szavát sem voltam hajlandó elhinni. Olyan abszurd és meseszerű volt kis története, hogy minden szava hazugságnak tűnt. Ám a későbbiekben csak a vak nem látta volna meg a jeleket melyek a sztorija mellett érveltek. Először is valahányszor Tara és ő együtt voltak, a húgom mindig önfeledtnek és boldognak láttam. Ami az igazat megvallva jól esett. Jól esett látni, hogy jól érzi magát és nem mindig csak a versenyen jár az esze. Tudom, hogy sokat számít neki ahogy nekem is, de mindenkinek kell pár óra, vagy akár pár nap, hogy kikapcsolja az agyát és csakis magára koncentráljon. Aki pedig kitudta ezt hozni belőle az Justin volt. A másik jel pedig amivel végleg megbizonyosodtam róla, hogy jó gyerek azt a párbajon láttam meg. Amikor megjött Tara is, messziről látni lehetett ahogy csillogtak a szemei a srácnak. Majd megtörtént rövid szóváltásuk is. Bár a tesóm nem látta Justin sokat elmondó arcát én mindent letudtam róla olvasni. A bűntudatot, csalódottságot és a legerősebb érzelmet, a szomorúságot. A kettejük párbaja után pedig mintha csak megvilágosodtam volna. Amint Justin búval baszott fejét figyeltem aki teljesen az ellenkező viselkedést produkálja mint amit egy nyertesnek kellene, beugrott. Ekkor már biztos voltam benne, hogy Justin fülig bele zúgott a hugicámba. És valami azt sugallta, hogy Tarának sem közömbös Justin előtte ismert énje. Bár akkor még mindig egy gyáva kis suhancnak tartottam aki képtelen az apja- meglehetősen rossz - döntése ellenszegülni. De kétségeim hamar eloszlottak amikor megláttam, hogy heves szóváltás folyik épp a fekete sárkányok csapatánál. Justin ezzel bebizonyította nekem, hogy képes még az apja ellen is fellépni ha a helyzet megkívánja. Hát ezért merem Tarát rábízni. Ma már egy szerencsétlen ám mégis határozott kamaszfiút látok benne akit a saját apja rángatott bele a mocskos tervébe.

* Tara szemszöge

Még mindig mesenézési tevékenységemet műveltem amikor is csöngettek. De ahelyett, hogy ki másztam volna és kinyitottam volna az ajtót, sóhajtottam egyet és hangosabbra vettem a TV-t. Senkihez nem volt kedvem. Jó pofizni pedig pláne nem akartam. Most ahhoz van a legkevesebb hangulatom. Ám látogatóm cseppet sem adta fel bejutási tervét így valószínűleg ráfeküdt a csengőre mivel az egész lakás a hangos csilingeléstől zengett. Egy idő után már meg untam és mint egy idegbeteg léptem az ajtó elé és csaptam azt ki.
- Mi a faszom van már? Csak egy kis nyug... Justin hát te?- kérdeztem tőle meghökkenve. Bár nem volt kizárva annak a lehetősége, hogy ő látogat meg mégis rá számítottam a legkevésbé.
- Csak gondoltam megnézem mi a helyzet veled. De látom most nem a legalkalmasabb.- mondta kissé halkan de nem csak a meglepődöttségtől hanem szája sarkában meghúzódó mosolyától is.
- Ne haragudj de nem vagyok a legjobb passzban. Szerintem most te sem az én társaságomra vágysz.- mondtam sajnálkozóan és arcát figyeltem.
- Ebben hatalmasat tévedsz! Nem számít miért van rossz kedved azt garantálom, hogyha most velem jössz, elfelejted!- mondta és zsebre tett kézzel az ajtó félfának támaszkodott, arcán pedig egy huncut, kisfiús mosoly jelent meg ami be kell vallanom kicsit zavarba is hozott.
- Na jó. De csak mert kíváncsi vagyok.- nevettem el magam majd beljebb invitáltam míg felöltöztem.
Miután készen lettem lefutottam és napszemüvegemet a fejem tetejére téve álltam be Justin elé aki a bekapcsolva hagyott TV-t nézte épp.
- Így jó leszek?- kérdeztem tőle majd megfordultam tengelyem körül.
- Tökéletes!- jelentette ki mosolyogva majd felpattant és az ajtó felé indult, én pedig követtem.
- És hova is megyünk?- kérdeztem kíváncsiskodva már a kocsiban ülve.
- Azt nem árulhatom el. De biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog.- mondta sejtelmesen folyamatosan az utat figyelve.
Nem firtattam tovább hisz hamarosan úgyis megtudok mindent. De izgatottan vártam mit is talált ki. Míg úton voltunk csakis azon járt az agyam, hogy miért pont ma? Honnan tudta, hogy eléggé mélyponton vagyok? De aztán rájöttem. Nincs ebben semmi megmagyarázhatatlan. Egyszerűen csak törődik velem.
- Meg is érkeztünk!- rántott ki gondolataimból és körül nézve azonnal elnevettem magam.
- Honnan tudtad, hogy imádok görkorcsolyázni?- kérdeztem tőle hisz arra a pályára vitt ki ahova még a versenyzős korszakom előtt szinte nap mint nap kijárkáltam.
- Csak beletrafáltam.- mondta és kiszállt a kocsiból én pedig ismét követtem példáját.
A csomagtartó felé indult ahonnan elővett egy görkorit és egy gördeszkát.
- Hé, te nem korizni fogsz?- néztem rá kérdőn.
- Hát elhoztam a korimat is de ha nem muszáj nem venném fel mivel elég béna vagyok és nem szívesen lennék nevetség tárgya.- vakarta meg tarkóját mire hangosan nevetni kezdtem.- látod? Még csak fel se vettem de te máris kinevetsz.- mosolyodott el ő is.
- Van egy ötletem.
- Hallgatlak!- mondta és kíváncsian figyelt.
- Versenyezzünk! Te a deszkával én pedig a korival addig az oszlopig.- mutattam az említett tárgy felé.- ha te nyersz nem kell felvenned a görkorit viszont ha én, akkor igen.
Rövid ideig gondolkozott majd rábólintott ötletemre és kézfogással hitelesítettük fogadásunkat.
- Oké akkor, 3..2...1..RAJT!- ordítottam el magam és máris elindultunk mindketten.
Meg kell hagyni igencsak profin deszkázik de én évekig jártam ide és nem egyszer megtettem ezt a távot szóval...rosszal kezdett!
Amint győztesen elgurultam az oszlop mellett hangosan és győzedelmesen nevetni kezdtem.
- Ez az! Nyertem. Na Bieber, a görkorik nem másznak a lábadra maguktól.
- Oké te nyertél! De segítened kell mivel nagyon béna vagyok.
- Na jó. Segítek.- mondtam úgy mint akinek nehezére esne.
Vissza mentünk nyugodtabb tempóba a kocsiig ahol Justin ígéretét betartva húzta lábaira a korcsolyákat. Majd amint megpróbált felállni, mozgása egy kisbaba első lépéseire hasonlítottak. Először csak igyekeztem magamban nevetni de mikor hatalmasat terült előttem, nem bírtam tovább és sakál módjára röhögni kezdtem.
- Én előre szóltam, hogy béna vagyok és megígérted, hogy segítesz.- mondta sértődöttséget színlelve de mikor látta rajtam, hogy ezzel nem hat meg ő is elnevette magát.
- Na gyere!- nyújtottam felé kezemet amit el is fogadott és épp felsegítettem volna, de mivel az én lábam alatt is kerekek voltak így egyensúlyomat elvesztve estem rá Justinra. Arcunk és ajkaink vészesen közel voltak egymáshoz és jelen testhelyzetünkben már nekem is elment a kedvem a nevetéstől.
Furcsa és valamelyest kínos volt a szituáció de mégsem akartam felállni. És ahogy láttam Justin arcán neki sem volt annyira ellenére. Hosszú percekig csak tekintetét figyeltem amik szám és szemem közt cikáztak ám mivel eléggé tétovázott így biztos voltam abban, hogy nem akar megcsókolni ezért felállni készültem de ő két keze közé fogta arcomat és gyengéden vissza rántva ajkaimra tapadt.