27. rész.

Sziasztok!

Ismét meghoztam a következő részt, igaz nagyon nagy késéssel amiért elnézést kérek! Nyaralni voltam és ezért érkezett a rész kicsivel később! Nem mondanék túl sokat a részről inkább várom, hogy ti mondjátok el a véleményeteket róla!!! Köszönöm az előző részhez kapott 6 komit! Aranyosak vagytok! Mindig csak biztatást kapok tőletek ami különösen jól esik! 
Remélem a hosszú kihagyás nem vette el a kedveteket kis történetem követésétől. 
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek és remélem elnyeri a tetszéseteket!

Talán túl hamar szóltam el magam hisz amint megpróbáltam kivenni a gőzölgő ételt, kezeim közül kicsúszott a tepsi így alkaromat végig égette a forró olaj. Mindent eldobtam a fájdalom hatására ezzel hatalmas hangzavart okozva.
Kezemet azonnal a hűsítő jéghideg víz alá tartottam, ám a fájdalom nem akart csillapodni. Ki csordult egy könnycsepp szememből amit gyorsan le is töröltem. Eszembe jutott, hogyha ezt most apa látná biztos haragudna rám. Haragudna hisz nem arra nevelt, hogy minden apróságért sírjak. Ennél azért keményebb fából faragtak. De amióta Justint meg ismertem nem vagyok a régi Tara. Kicsit hiányzik a régi énem aki mindig meg tudta oldani a problémáit és keményen állta az élet által adódó kihívásokat viszont nem vagyok szomorú mert mindezt egy olyan emberért vesztettem el részben aki miatt teljesen megérte.

Mikor már percek óta áztattam sebemet, kivettem a hideg víz alól majd jeges borogatást tettem rá mivel elég csúnya nyomott hagyott. El sem hiszem, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Mindig megúsztam az ilyen baleseteket de ha főzésről van szó megtalál a balszerencsém.
- Meg jöttem kicsim!- hallottam a nappali felől Justin hangját. Ijedten tettem hátam mögé kezem mintha ezzel meg akadályozhatnám, hogy meglássa.
- Őőő..oké itt vagyok!- szólaltam meg zavarodottan.
- Valami gond van?-jött be a konyhába és szeme azonnal rám szegeződött.
- Nem, nincs semmi gond.- nyögtem ki de látta a fájdalomtól eltorzult arcomon, hogy nincs valami rendben.
- Nem tudsz nekem hazudni. Mi a gond?- lépett még közelebb mire kezemet lassan előre nyújtottam és lesütöttem szemeimet.
- Úr isten Tara! Ez nagyon csúnya! Ezt azonnal látnia kell egy orvosnak!- jelentette ki komolysággal és ellentmondást nem tűrő hangnemmel.
- Nem annyira vészes! Ellátom magamnak.- jelentettem ki én is határozottan.
- Kérlek csak most ne ellenkezz!- mondta egyre idegesebben hangját pedig felemelte.
Eddig még soha nem tett ilyet ezért egy pillanatra meglepődtem. Amióta csak ismerem, mindig türelmes és kedves volt velem. Tényleg ennyire aggódna értem...vagy talán más is van a dologban? Ki kell derítenem.
- Justin minden rendben?
- Igen! De ezt a sebet akkor is látnia kell egy orvosnak!- ismételte előző mondatát ugyan olyan mentalitással mint az imént.
- Ahogy én sem tudok neked hazudni, úgy te se nekem! Nem csak a sérülésem miatt vagy ideges, látom rajtad.- simítottam végig arcán és bár én is feszült voltam, nem akartam, hogy el durvuljon a helyzet így elővettem nyugodtabb énemet.
- Ahhj!- sóhajtott majd hajába túrt.- valamit el kell mondanom.- majd rám nézett.
- Mondd csak!- néztem rá kérdőn.
- Talán hibáztam de....- akadt meg hangja majd gondolkozni kezdett.
- Justin mondd már!- sürgettem meg.
- Beszéltem anyáékkal! Tudnom kellett mi van velük.- utolsó szavait halkan szinte suttogva mondta ki.
- Én is beszéltem Braddel!- szólaltam meg minden kertelés nélkül.
Ha ez hiba volt, akkor mindketten hibáztunk. De tudom, hogy aggódott ahogy én is.
Nem szólt semmit csak rám mosolygott majd megcsókolt. Hosszú csókjába teljesen beleborzongtam. Mintha nem is a földön lennék. Az ő csókja egy teljesen új galaxisba tud repíteni.
- És mit mondtak?- kérdeztem kissé bódultan csókunk után.
- Jól vannak! Viszont apád nem nyugszik bele, hogy nem vagy otthon. De ezt biztos mondta Brad.
- Nekem nem szólt erről semmit. Szóval beavatnál?
- Nem semmi az öreged az tuti! Nyomoztat utánad és mindenkit akit csak ismersz órákig vallat merre lehetsz.
Teljesen lesokkolva és döbbenten álltam a hallottak után. Azt sejtettem, hogy nem fog belenyugodni szökésembe és nem fogja mosolyogva tűrni, hogy csak úgy lelépek Justinnal, ezt azért mégsem gondoltam volna. Nyomoztat? Ijesztően hangzik ez számomra. Bárki lehet az egyik besúgója. Bárki akár innen a motelből is.
Tenyerem izzadni kezdett, egész testem remegett, a levegőt pedig egyre szaporábban vettem. Meg rémültem hiszen így könnyedén ránk találhat és nem akarom meg tudni mi lesz akkor. Éreztem, hogy lábaim egyre gyengébben majd pár másodperccel később Justin kezei közé zuhantam. Ezután pedig teljes sötétség telepedett szemeimre.

* Justin szemszöge

Miután elmondtam Tarának apja mit művel a hátunk mögött furcsa és rémisztő látványt nyújtott. Azonnal elsápadt és mindene remegett. Megijedtem és szólongattam de mintha teljesen kikapcsolt volna, csak üveges szemekkel bámult rám. Majd a pillanat töredéke alatt omlott karjaimba...

- Jobban van doktor úr?- kérdeztem Tara kórterme felől közeledő középkorú, őszes férfit.
- Igen persze!- mosolygott rám majd a kórlap mögé bújt és így folytatta.- volt egy kisebb pánikrohama a hölgynek. De most már jobban van. A karján levő sebet is elláttuk.- fejezte be én pedig hálás tekintettel figyeltem őt.
- Köszönök mindent doktor úr!- kezet ráztunk ezután pedig azonnal Tarához indultam.
Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Azt hittem, hogy majd jót nevetünk ezen és keményen szembe szállunk mindenkivel, bárkit is küldjön az apja ellenünk. De úgy látszik ezt jól elszúrtam...
Ajtaja előtt állva kopogni akartam, de mivel nem tudtam ébren van-e, így csak halkan osontam be.
Leültem mellé és csak figyeltem. Figyeltem nyugodt szuszogását és angyali arcát. Újra és újra el gondolkozok, hogy miért is akartam őt megbántani!?! Hiszen igazán szeretetre méltó. Néha pedig oda csap az asztalra ha kell, de ő így tökéletes. Nem értem miért akar mindenki az utunkba állni! Miért akarnak minket szét szedni. Mi csak szeretni akarjuk egymást!!!
Ez az egész olyan mint egy elcseszett Rómeó és Júlia történet!
- Justin!- szólalt meg erőtlenül és még kissé kábán szerelmem a sok gyógyszer hatására én pedig azonnal rá kaptam tekintetemet.
- Szia kicsim! Hogy érzed magad?
- Kicsit fáradt vagyok. De már jobban.
- Most már minden rendben lesz!- próbáltam biztatni.
- Justin..én...sajnálom.- tört elő szeme sarkából egy kövér könnycsepp amit azonnal letöröltem.
- Mégis mit?- kérdeztem zavarodottan.
- Én nem vagyok ilyen...nekem most erősnek kellene lennem de csak nyűg vagyok neked is.- mondta lehajtott fejjel.
- Semmit nem kell sajnálnod.- szorítottam meg kezét.- teljesen érthető, hogy megviseltek a történtek. Ezen kívül bármi is történjen én mindig itt leszek neked és óvni foglak!- szögeztem le, utolsó szavaimat pedig erősebben ejtettem ki, ezzel is nyomatékosítva mennyire komolyan gondolom a kapcsolatunkat.
- Köszönöm! Nem is tudod ez most mennyire sokat jelent nekem!

* 2 nappal később ( Tara szemszöge )

Végre itt hagyhatom ezt a nyomasztó helyet. Az az a kórházat! Istennek hála, hogy nem tartottak bent sokáig különben begolyóztam volna, annak ellenére, hogy Justin a nap minden percében mellettem volt. És ezt soha nem tudom neki meghálálni.
Mint mindig most is udvariasan kinyitotta előttem az ajtót és gondoskodóan intézkedett helyettem.
- Kész vagyunk Szívem!- ült be mellém és már indította is a motort!
- Rendben!- mosolyogtam rá majd hátra dőltem kényelmes ülésemben és figyeltem az egyre távolodó épületet.
- Van egy meglepetésem számodra!- fordult felém és sunyi kisfiús mosolyát villantotta meg.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket!- színleltem mérges arcot és bár tényleg nem repesek a meglepetésekért nem tudok rá haragudni.
- Igen tudom! De abban biztos vagyok, hogy ez tetszeni fog!- mondta majd a kesztyűtartóból elő vett egy fekete kendőt és fejemre kötötte!
- Biztos, hogy erre szükség van?- kérdeztem fészkelődve.
- Másképp, hogy lenne meglepetés?- kérdezett vissza kissé gúnyos hangon mégis hallottam, hogy mosolyog gyerekes viselkedésemen.
Soha nem tűrtem a várakozást. Kis korom óta mindent azonnal akartam és általában ez össze is jött. Ám most nem én irányítottam így bele kellett nyugodnom a történésekbe. Semmi mást nem éreztem csak a kocsi ütemes pattogását és a fel-fel bőgő motor hangos búgását. Ezen kívül csend uralta a járművet. Éreztem, hogy hiába is kérdeztem volna bármit is választ úgysem kapnék.
Még utaztunk egy rövid ideig- ami számomra nem is volt olyan rövid- majd egy éles kanyar után éreztem, hogy szerelmem leállítja a motort, kiszáll és az én ajtómhoz siet.
- Megérkeztünk de kérlek még ne vedd le a kendőt!- segített ki az autóból.
Csak bólintottam és megforgattam szemeimet amit ő természetesen nem láthatott.
Kicsit sétáltunk még majd hirtelen megállított Justin derekamnál fogva. Izgatottság fogott el hisz kíváncsian vártam mi fog történni. Majd megéreztem a kendő lazulását és elém tárult a meglepetés ami annyira csodálatos volt, hogy azonnal könny cseppek sokasága rohanta meg szemeimet...